Nevezetes év volt a 2010-es év a város életében. Azon kívül, hogy az info pontot az egyik lemezetek alapján egy ideig Csészényi térnek nevezték, volt kapcsolata a 30Y-nak az EKF-fel?

Az EKF-nek nem voltunk sem zászlóviviői, sem zászlóshajói. Az amúgy is megrendezésre kerülő városi szervezésű szabadtéri koncerteken persze nekünk is jutott a szokásos megjelenési lehetőségből. Ezen kívül tényleg nem sok. Az pedig hogy az infopont csak rövid ideig, viselte az albumunk nevét, valószínűleg egy várospolitikai döntés volt. Persze, lehet, hogy maga a felvetés is csak egy ad hoc ötlet volt, különösebb koncepció nélkül.

Ez az egész az egyik legzűrösebb időszakban történt szóval szerintem ez utóbbi a valószínű.
Emlékeim szerint ez a Mészáros korszakában volt. Szerencsére nekem kevés kapcsolódási pontom van a város politikai, kultúrpolitikai döntéseivel.

Somlyódy Nóra megalapozottan kritikus könyvének a bemutatóján te is a beszélgetőpartnerek között voltál, a kötet fülszövegébe is írtál néhány sort. Azért ez is véleménynyilvánítás, kapcsolódás.
Az a néhány mondat is arról szólt, hogy a város a politikai működéséhez, a bürokratikus rendszerekhez nincs közöm. Egy olyan várost képzelek magamnak, amiben ezek nincsenek is jelen.

És személyesen neked és a családodnak adott valami maradandót ez a programsorozat? Milyenek voltak a kultúrafogyasztási szokásaid előtte és változtatott-e ezeken a 2010-es év?
Részt vettünk néhány rendezvényen, azonban szokásaink nyilván nem változtak. De eleve, ha te általában a programoknak nem a befogadói oldalán állsz, akkor nagyon máshogy viszonyulsz a dolgokhoz. Egyrészt van az egyszerű képlet, hogy hétvégén, amikor a legtöbb kulturális esemény zajlik akkor én nem vagyok itthon. Ezen kívül mióta Pécsre kerültem, nem is törekedtem a várossal szemben kritikus, befogadói pozíciót felvenni. Akik itt nőttek fel, azok sokkal inkább gyakorolják ezt. Nekik másfajta kötődésük van a kulturális terekhez. Ebből a szempontból én még mindig turista vagyok Pécsett.

Mégiscsak pécsi zenekarként tartanak titeket számon.
Hát persze, hiszen itt élünk. De van egy furcsa kettősség ebben az identitásban, mert nálunk a pécsiség választás eredménye. Ha nem abban a városban élsz, ahol felnőttél, akkor újra tudod mesélni a saját történetedet. Jobban ura lehetsz a saját történetednek. Mások szemében nem az apukád meg anyukád gyereke leszel, hanem könnyebben vagy önmagad. Könnyeben találod meg és valósítod meg önmagad. Másrészt én egy kicsi, múlttalan iparvárosból jöttem, és Pécs nekem mindig rácsodálkozással is jár. Itt vannak az épületeknek homlokzatai, történetei. Lehet, hogy részben a zenekar is a Pécs-mítosz része lett, de mégis ettől a világtól függetlenül működik.

Régóta létező produkció a Szentimentálé, de Pécsett először léptek fel vele. Hogyan jött létre? Mi mögötte a koncepció?
Hét-nyolc évvel ezelőtt elkezdtek olyan dalok születni, amelyek kilógtak az akkor még formálódó zenekar profiljából. Nem igazán tudtunk zenekarként mit kezdeni velük. Ezek ilyen tábortüzes dalok voltak. És elkezdtek egyre többen lenni és önálló életet élni. Kitaláltuk, hogy magunk számára is meglepetéskoncerteket adunk, ahol előjöhetnének ezek a dalok. Ennek végül helye is lett az akkor még működő Művészetek Völgyében. Évente egy ilyen koncertet csináltunk. A Szentimentálé 2008-ra lett egy igazán érett, erős produkció. Ebben az évben kért fel minket a Petőfi Irodalmi Múzeum az anyagunk és Jónás Tamás verseinek egy estébe rántására, Seres Tomi rendezésében. Három színpadot képzelj el. Egyiken egy olvasólámpával a Jónás Tomi, egy másikon Kamarás Iván és Hámori Gabi. A harmadikon meg a zenekar. És ezek fénnyel jelelve, összekapcsolva. Az eredeti dramaturgiából nagyon sok mindent kidobtam, de lett egy kerek program végül. Aztán a Müpa és az Ördögatlan szervezői is felkértek minket a Szentimentáléra. Végül a Müpa 2010-ben már a nagytermébe invitált minket, ami ezekkel a dalokkal nagyon jól működött. Holott attól tartottunk ,hogy ebben a programban azért pici dalok vannak, minden értelemben. Pici tárgyakon és eseményeken molyolnak el és picik abban az értelemben is, hogy nagyon finomra hangszerelt dalok ezek. Színesebb a hangszerelés, mint a szokásos koncertjeinken, hiszen van egy klarinét, trombita, percussion, zongora, de jelentősen kisebb effektparkkal dolgozunk, sokkal halkabban, más dinamikai ívekkel, tempókkal.

Egy eléggé összerakott, összeérett produkcióról van szó. Viszont nincs még belőle CD. Vagy lehet, hogy inkább egy DVD-ről kellene beszélni. Lesz ilyen?
A barátaink egyfolytában zaklatnak, hogy miért nem csinálunk ebből lemezt. De nemcsak CD nincs, semmilyen hangfelvétel sincs. Terv van, mert már minket is elkezdett érdekelni. Amit biztosan tudunk, hogy ennek a felvétele csak koncertszituációban elképzelhető. Ez csak úgy működik. Stúdióban ennek nincs értelme, mert pont az hiányozna, amitől működik. Sok olyan számunk van, amiket muszáj minden koncerten eljátszani. A Szentimentáléban pedig rengeteg olyan dal van, amit most fogunk maximum tizedszer előadni. Ezeknek a dolgoknak súlya van. Ezek a dalok ezért is működnek.

A Kodály Központ még meg se épült máris a kiváló akusztikájáról volt híres. Volt már alkalmad koncertet hallgatni benne?
A Kodály Központon rajta ragad majd a közkeletű név hogy kis-Müpa, vagy valami efféle. Nem tudom, hogy mennyi idő kell egy ilyen hely beállításához, de Jandó Jenőn voltam még decemberben. Van egy jól megcsinálható tér, ami melegen tud szólni. De vigyázni kell vele, mert ami nem szólal meg jól, ahhoz egy ilyen hidegség-, és üresség-érzés is társul.

Erre akartam konkrétabban is rákérdezni, hiszen hasonlóan kiváló akusztikájú hellyel kapcsolatban van már tapasztalatotok. Tudjuk, hogy a jó teljesítmény felerősödik, de a hibákat is felnagyítja, vagy azokat inkább elkeni?
Egyáltalán nem simítja el, egyértelműen felerősíti. Egyébként mindig hangsúlyozom, hogy a Szentimentálé nem egyértelműen zenei kérdés. Ez nem a "rockzenészek úgy csinálnak, mintha jazz-zenészek lennének" klasszikus esete. Nem arról van szó, hogy lehalkítjuk, áthangszereljük a dolgainkat, átrakjuk szvingbe és lenyomjuk a slágereket. Nem. Ezek más dalok. Ezt csak olyan terekben lehet megcsinálni, ahol maga a tér megengedi, hogy a program összeálljon. Remélem, hogy a Kodály Központ ilyen.

Gondolom ez másfajta felkészülést követel meg a zenekartól. Próbáltatok már benne?
Egészen más fajtát. Nem próbáltunk még ott, de március 16-án egész nap a miénk. Ehhez kapcsolódik egy másik történet is. Sajnáljuk, hogy nem úgy történt a Kodály Központ hangpróbája, ahogy történhetett volna. Vannak viszonylag ismert és sok tapasztalattal rendelkező rockzenekarok és hozzájuk köthető hangmérnökök Pécsett, akik szívesen segítettek volna a beállításokban. Lehetett volna ez is egy élmény, egy közösségformáló akció is. De voltaképp mindegy: néhány nap múlva pótoljuk.

Azzal, hogy egy mégiscsak rockzenét játszó zenekar egy ilyen intézményben lép fel egy ún. ellenkultúra találkozik a magaskultúra közegével. Hogyan éli meg ezt a zenekar?
Ezt úgy oldjuk meg, hogy egy olyan helynek képzeljük el, ami hozzánk tartozik. Az Olympia alagsorában található 50 nm-es 2 méter belmagasságú próbatermünkből átcuccolunk a 12 méteres belmagasságú hatalmas koncertterembe. Elég nagy lesz a kontraszt abban a fél órában, amíg a buszunk átér. Emellett mindig vannak ilyenkor fura körülmények, amik megerősítenek abban, hogy te valójában nem tartozol oda. A Müpában nem dohányozhattunk sem a színpadon, sem az öltözőben, alkohol sem lehetett a színpadon. Ásványvizes palackba töltöttük át, így jutott fel a színpadra. Egyébként már egy hónapja nem dohányzom - de ezt ne vedd igéretnek. A másik ilyen furcsa dolog pedig, hogy mi sosem hajlunk meg a koncert után. A Müpában 2009-ben megpróbáltuk, de nem bírtuk ki, hogy ne narráljuk. A meghajlás a normakövetés része, miközben, amit általában csinálunk az pont a kontroll elvesztéséről szól. A Szentimentálé nem engedi ezt a fékevesztettséget, vagyis más irányban kell ezt megélni. Akkor ott nagyon jó volt meghajolni, nagyon jókat nevettünk rajta.
A harmadik dolog pedig az öltözék. Az Endi ilyenkor szokott nyakkendőt kötni, én nem tudok mert öklendezek tőle. A Zazának meg tök mindegy, hol játszunk, ő úgyis félmeztelen lesz. 

Nem tudom, hogy meg akarom-e ezt kérdezni, de még mindig szinte állandóan a Kispálhoz hasonlítanak titeket, Nem unod még, hogy erről kérdeznek?
Most hogy nincs a Kispál, a kérdés inkább úgy hangzik el, hogy ti vagytok az új Kispál? A zenekarnál egyszerűen nem vetődik fel ez a kérdéskör. De aki ezt várja, és Kispált hall, amikor játszunk, annak igaza van: mi egy rettenetesen rossz Kispál és a Borz vagyunk. Ahogy a Kispál borzasztó 30Y lett volna.

Jó, nyilván hülyeség volt ezt a kérdést feltenni, de reménykedtem benne hogy, azt válaszolod: "De unjuk!".
Ez a kérdés nem a 30Y-ról meg a Kispálról szól, hanem arról a befogadói stratégiáról, amihez a zenekaroknak nincs sok közük. A többi közhelyet nem sorolom el erről a dologról. Az ismertséggel, elismertséggel járó klasszikus, kísérő sztereotípiák része ez is, akárcsak az a gondolatmenet, hogy régen, amikor még csak ketten voltak a koncertjeinken akkor sokkal jobbak voltunk

Mondok egy olyan Kispál-30Y párhuzamot, ami pont a különbözőséget erősíti. A Lovasi a zenekarába nem passzoló dalait kivitte onnan és megcsinálta a Kiscsillagot. Kezdetben hobbizenekarnak. Nálatok meg az ilyen dalokból lett a Szentimentálé.
Mondtam is a zenekarnak, basszátok meg, ha a 30Y bebukik, akkor nem tudom beindítani a szólókarrieremet, mert már itt van minden. Egyébként, ha van erőnk, akkor az pont ebből az attitűdből fakad. Nem hiszem, hogy a zenénkkel jelentősen megváltoztattuk volna a magyar rockzenét. Jó, talán a lötyi alter dolgokból csináltunk egy kicsit feszesebbet, de ennyi. Nem zenei kérdésben hoztunk újat, hanem talán a közösségi élménnyel. A generációs szakadék pedig nem a szövegben, a zenében rejlik, hanem arról szól, hogy míg a 90-es évek hősei mertek tagadni, mi szeretni merünk.

Az eddig említetteken kívül még egy különlegességgel készültök a koncertre.
A Városember lemezhez kitaláltuk a városlepedő projektet. Ahova megyünk koncertezni a közönség filcekkel nekiesik egy lepedőnek. Ezt az amúgy intim tárgyat egy közösségi élmény részéve tesszük. Virtuális felületeken minden koncert után lehetett látni ezeket a lepedőket, de most megmutatjuk őket együtt, a valóságban is. A számmisztika úgy hozta, hogy március 16-án 16 ilyen városlepedő lesz felfüggesztve ruhaszárító köteleken a Kodály Központ előterében. A tizenhetedik pedig arra vár majd, hogy töltse meg ezt a vásznat a szentimentálé közönsége. Mert ez arról is szól, hogy hogyan töltöd ki, lakod be a teret.

A fotókat Bergics Balázs készítette, a helyszínt a Zöld szolgáltatta.

Korábban:

PEN 2009 3. nap - szubjektív beszámoló Beck Zolitól
Koncert hátulnézetből - 30Y